A házak rétegesen ismerhetők meg. Amit mindenki észlel, az a ház arca, a főhomlokzat. A belső világ, a térstruktúra sokszor csak keveseknek nyílik meg. És még kevesebben látnak bele a tervek készülése során végzett hosszú előkészítő munkába. Ennek hol kisebb, hol nagyobb része a matek, hogy a pályázati kiírásnak és a rendezési terv előírásainak megfeleljen a terv, figyelve arra, hogy ez a megfelelés ne menjen az építészet rovására.

Ennél a pályázatnál különösen hosszúra nyúlt a számolgatós szakasz. Sok kísérletezés után találtuk meg azt a beépítési és térszervezési koncepciót, ami összebékítette a túlfeszített programot a szigorú rendezési tervi előírásokkal, s persze amit jónak is éreztünk. Az ilyen zsákban futás néha feleslegesnek tűnhet (pl. ha utólag kiderül, mégsem kötelező a kötelező…), de a sok kötöttség ad a koncepciónak egyfajta feszességet, amit szeretünk.

Egy mondat a ház arcáról is. A főhomlokzat esetében Az okos lány meséből ismert „hoztam is, meg nem is” volt a cél. Van is, meg nincs is. Tömör is és áttört is. Mintha egy korábbi téglafalból megmaradtak volna lebegő téglák. Téglából és téglahiányból szőtt téglafüggöny. Közte finom, alig érzékelhető acélsodrony háló. Egyszerű logikája teljesen mai, plasztikája révén viszont a századfordulós homlokzatokkal is talál kapcsolatot.